Radnóti Miklós eclogái

A Hetedik ecloga a bori noteszben

A versekhez tartozó tétel: Radnóti Miklós eclogái

ELSŐ ECLOGA

                                                               Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem,
                     tam multae scelerum facies;...

                              Vergilius

PÁSZTOR Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? KÖLTŐ Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már! PÁSZTOR Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, - már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre? KÖLTŐ Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak. PÁSZTOR Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd? KÖLTŐ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában. PÁSZTOR Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa? KÖLTŐ Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből. PÁSZTOR Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban? KÖLTŐ Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.  1938

MÁSODIK ECLOGA

REPÜLŐ Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta? KÖLTŐ Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett? REPÜLŐ Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam? KÖLTŐ Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek. 1941. április 27.

HARMADIK ECLOGA

Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak hajnali munka után a halas ladikok sikos alján. Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken, hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen, most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények... s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak! Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről. Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty, ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített. Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját, hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás, ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj, hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen! Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már, karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban, mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is. Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom. Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még? Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát! 1941. június 12. NEGYEDIK ECLOGA KÖLTŐ Kérdeztél volna csak magzat koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. A HANG S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó. Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág nem nyílik még husodban tán a rák. KÖLTŐ Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az uton. A HANG Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár... KÖLTŐ Rabságból ezt se látni már. Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnomat! A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égő szárnyait! És megszületni ujra új világra, mikor arany gőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa. Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyü szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál. És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő; rab voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő. Szabad leszek, a föld feloldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet! A HANG Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! 1943. március 15.  ÖTÖDIK ECLOGA                       Bálint György emlékére TÖREDÉK   Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől, hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle. Félsorokat róttam.                        Másról, másról igyekeztem írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj rámszól: róla beszélj.                        És felriadok, de a hang már hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak. Eltüntél.            S ez az ősz se hozott hírt rólad.                                                Az erdőn újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos fellegek és hóval teli újra megállnak az égen. Élsz-e, ki tudja?                         Ma már én sem tudom, én se dühöngök, hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk. S nem tudnak semmit.                                    De te élsz? csak megsebesültél? Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy illat vagy magad is?                        Már szálldos a hó a mezőkön. Eltünt, - koppan a hír.                      És dobban, dermed a szív bent. Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, mint a halottakét -                         Mégsem tudok írni ma rólad! 1943. november 21.

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben 1944. július