2015. március 21., szombat

A napra (nem) lehet nézni


Petőfi Sándor: Szemfájásomkor

Teremtő isten! szemeimre
A vakságot tán csak nem küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha többé
Nem láthatok lyányt s pipafüstöt! 


Pest, 1844. szeptember

Jókai Mór: Az ítélet napja (részletek)


Az igaz, hogy sok mindenféle fátumon keresztülestünk, még csak az volt hátra, hogy az ítélet napját is túléljük, és íme, túléltük. Már egy hét óta úton-útfélen üldözött bennünket a világ elveszéseért való jajveszékelés; az emberek, kik csak kilenc év előtt a legnagyszerűbb napfogyatkozást láthatták, s azóta is mennyiféle fogyatkozásokban részesülhettek, ismét találtak füleket az előre jósolt ítéletnap trombitájának meghallására.
Az együgyűség nem vesz ki a világból. Elvesznek igenis egyes állatfajok, népfajok, elmúltak a mammutok, masztodonok, ichthyosaurusok – elmúltak az óriások, a bölcsek és aranycsinálók, – táblabírák és nemzetőrök – gótok, szaracénok és petsenégek –, csak az együgyű emberek nem múlnak, s mégis ők félnek, hogy elvész a világ, pedig az együgyűség halhatatlan.
Ezekért hiába dobbantott Galilei lábával a földre, ezekért hiába esett Newton orrára az alma, ezekért hiába nyelte el Jónást a cethal; maradtak, mint voltak őseik; az ember megmagyarázza nekik aggodalmaik alaptalanságát, azt mondják rá, „jól van, mind igaz –, de azért mégis elsüllyedhet a föld”.
Följegyeztem néhány anekdotát azokból, melyek leginkább cirkulálnak, mint furcsasági adatokat korunk mindenhívőségéhez.

– Hová, hová, nagyságos asszonyom?
– Megyek falura, mert Pesten napfogyatkozás lesz.
– De hiszen falun is lesz az.
– Kifogok rajta, mert akkor meg visszajövök Pestre, s mégis kikerülöm.
– Igen, de egyszerre lesz az mindenütt.
– No már ilyeneket ne akarjon az úr velem elhitetni.
-----
Mindjárt tudtam, hogy elfogy a Nap! nem is csuda; az egész télen úgy megerőtette magát, mind kiadta a melegét, nyáron aztán egy cseppet sem melegített, mind csak a sok szél fújt belőle. Már most természetesen fogyatékán van. Csak legalább a szőlő érhetett volna még meg!

-----
– Uram, háziuram, én keddnek előtte nem fizetek házbért.
– S vajon miért nem?
– Csupán azért, mert a kegyelmed háza hétfőn elsüllyedhet, s akkor ki adja vissza nekem a házbért?

[...]

Münchenben már július 20-án minden közmulatság megszűnt, a zene elhallgatott, a nép búcsújárásokkal, imádkozva járt alá s fel az utcán, könyörögve, hogy fordítsa el az Isten az ítélet napjának nagy casusát, s ha már az egész föld elsüllyed is, csak legalább München maradjon meg.
Ez történt a XIX. század második felében.


[...]

Július 28-án reggeltől kezdve délig számlálhatlan sokasága a minden nem- és rangbeli embereknek törekszik a Svábhegy felé, megrakva élelmiszerekkel, kulacsokkal és füstös üvegekkel, ott letelepednek a hegytetőkre, előveszik az enni-innivalót, s nézik a Napot.
– Már ha elveszünk is, legalább együtt vesszünk el! – szól egy családapa, egy fél lúdcombot nyelve le egyszerre. Az inas egy bokorban kiissza a boros üveget, s a leányasszony az öreg legény által hagyja magát vigasztalni, minthogy már úgyis vége a világnak.
– No már most elsüllyedhetsz – szól Pestre lenézve a tímárlegény, izzadsággal felvergődvén a Jánoshegy tetejére. – Ide már csak nem jön a tenger.

[...]

– Hajtsátok haza a teheneket, mérges harmat fog esni a fűre – szólnak a gazdasszonyok, csirkéiket terelve az eresz alá.
– Igaz-e, hogy Pesten már meggyújtották a lámpásokat?
– Magam szemeivel olvastam a plakátokat, amikben meg van írva nagy betűkkel, hogy a napfogyatkozáskor elvész a világ. (Ezek a nyári színház lapjai voltak, miken ily című bohózat volt hirdetve: A napfogyatkozás, vagy a világ veszte!)
Végre eljött a félve várt idő, valami gömbölyű sötétség beleharap a napvilágba, számtalan füstös üveg fordul az ég felé, melyeknek ára egy nap alatt hat krajcárról tizenkettőre szökött, a Nap végre úgy néz ki, mint egy vajas szarvas, s midőn minden ember várja, hogy mint áll be az éjszaka, hogy hullanak le a madarak a levegőből, hogy jőnek elő a csillagok, mint repedez meg a föld, előáll egy nagy fekete felhő, s beleavatkozva a Nap és Hold ügyébe, elrontja az egész mulatságot, oly tökéletessé téve a napfogyatkozást, hogy az ember egy cseppet sem láthat belőle. Ezzel be van tiltva az előadás.
Ekkor zúgolódva fordul meg a népség, s mintha űznék, kullog hazafelé.
Hát ez ítélet napja? hát ez a napfogyatkozás? hát így vesz el a világ? még csak egy város sem süllyedt el, bár legalább egy hegyet láttunk volna tüzet okádni.
Az emberek, kik egy óra előtt még a napfogyatkozástól is féltek, most még a napfogyatkozást is megszólítják.

[...]

Pán Nyebojsza fölteszi magában, hogy ő nem megy józanon a másvilágra, s beül egy csárdába, hogy leigya magát, mire az ítélet napja eljön. Szándéka tökéletesen sikerül. Leesik az asztal alá és elalszik. Estefelé fölkelti a kocsmáros, s kivezeti az utcára.
– Hát hogy áll a világ? – kérdi pán Nyebojsza tántorogva.
– Amint tapasztalni tetszik – felel a kocsmáros.
Pán Nyebojsza fölnéz a csillagos égre és mond:
– A Nap ugyan már elfogyott, hanem a földindulás még egyre tart.

[...]
 
– Hallja kend, János, ma csak egy forintot kap kend napszámba.
– Mi jóért? Huszonnégy garas járna immár.
– Mert ma két óra elfogyott a Napból.
Ez pedig tesz négy garast.

 [...]
– Mi okozza a napfogyatkozást? – kérdi a diák inasától.
– A naplopók, ifjúurammal együtt.

2015. január 7., szerda

Allegória, szimbólum

Versek a Mi a különbség az allegória és a szimbólum között? című bejegyzéshez


Arany János: Toldi; Negyedik ének, részlet

 Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.



Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger...

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.


Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.


Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.


Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;


Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!


(Pest, 1848. március 27–30.)
 

Charles Baudelaire: Az albatrosz


Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.


Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.


Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!


A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.
Tóth Árpád fordítása



Ady Endre: A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.


Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?


Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.


Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Ady Endre: A fekete zongora


Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

Ady Endre: A fehér lótuszok


Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sirt könnye
S ime kinyilnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.


Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, szamár gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.


Láp-lelkem mintha kristály volna
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsa-lábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.


Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Áldott, szent, tiszta élet vagyok.


Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testü nők.


S végigborzol egy utca-szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye,
Voltak és ismét nincsenek
Virágim, a fehér lótuszok.