Petőfi Sándor: Szemfájásomkor
A vakságot tán csak nem küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha többé
Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!
Pest, 1844. szeptember
Jókai Mór: Az ítélet napja (részletek)
Az igaz, hogy sok mindenféle fátumon keresztülestünk, még
csak az volt hátra, hogy az ítélet napját is túléljük, és íme, túléltük.
Már egy hét óta úton-útfélen üldözött bennünket a világ elveszéseért
való jajveszékelés; az emberek, kik csak kilenc év előtt a
legnagyszerűbb napfogyatkozást láthatták, s azóta is mennyiféle
fogyatkozásokban részesülhettek, ismét találtak füleket az előre jósolt
ítéletnap trombitájának meghallására.
Az együgyűség nem vesz ki a világból. Elvesznek igenis
egyes állatfajok, népfajok, elmúltak a mammutok, masztodonok,
ichthyosaurusok – elmúltak az óriások, a bölcsek és aranycsinálók, –
táblabírák és nemzetőrök – gótok, szaracénok és petsenégek –, csak az
együgyű emberek nem múlnak, s mégis ők félnek, hogy elvész a világ,
pedig az együgyűség halhatatlan.
Ezekért hiába dobbantott Galilei lábával a földre, ezekért
hiába esett Newton orrára az alma, ezekért hiába nyelte el Jónást a
cethal; maradtak, mint voltak őseik; az ember megmagyarázza nekik
aggodalmaik alaptalanságát, azt mondják rá, „jól van, mind igaz –, de
azért mégis elsüllyedhet a föld”.
Följegyeztem néhány anekdotát azokból, melyek leginkább cirkulálnak, mint furcsasági adatokat korunk mindenhívőségéhez.
– Hová, hová, nagyságos asszonyom?
– Megyek falura, mert Pesten napfogyatkozás lesz.
– De hiszen falun is lesz az.
– Kifogok rajta, mert akkor meg visszajövök Pestre, s mégis kikerülöm.
– Igen, de egyszerre lesz az mindenütt.
– No már ilyeneket ne akarjon az úr velem elhitetni.
-----
Mindjárt tudtam, hogy elfogy a Nap! nem is csuda; az egész
télen úgy megerőtette magát, mind kiadta a melegét, nyáron aztán egy
cseppet sem melegített, mind csak a sok szél fújt belőle. Már most
természetesen fogyatékán van. Csak legalább a szőlő érhetett volna még
meg!
-----
– Uram, háziuram, én keddnek előtte nem fizetek házbért.
– S vajon miért nem?
– Csupán azért, mert a kegyelmed háza hétfőn elsüllyedhet, s akkor ki adja vissza nekem a házbért?
[...]
Münchenben már július 20-án minden közmulatság megszűnt, a
zene elhallgatott, a nép búcsújárásokkal, imádkozva járt alá s fel az
utcán, könyörögve, hogy fordítsa el az Isten az ítélet napjának nagy
casusát, s ha már az egész föld elsüllyed is, csak legalább München
maradjon meg.
Ez történt a XIX. század második felében.
[...]
Július 28-án reggeltől kezdve délig számlálhatlan sokasága
a minden nem- és rangbeli embereknek törekszik a Svábhegy felé,
megrakva élelmiszerekkel, kulacsokkal és füstös üvegekkel, ott
letelepednek a hegytetőkre, előveszik az enni-innivalót, s nézik a
Napot.
– Már ha elveszünk is, legalább együtt vesszünk el! – szól
egy családapa, egy fél lúdcombot nyelve le egyszerre. Az inas egy
bokorban kiissza a boros üveget, s a leányasszony az öreg legény által
hagyja magát vigasztalni, minthogy már úgyis vége a világnak.
– No már most elsüllyedhetsz – szól Pestre lenézve a
tímárlegény, izzadsággal felvergődvén a Jánoshegy tetejére. – Ide már
csak nem jön a tenger.
[...]
– Hajtsátok haza a teheneket, mérges harmat fog esni a fűre – szólnak a gazdasszonyok, csirkéiket terelve az eresz alá.
– Igaz-e, hogy Pesten már meggyújtották a lámpásokat?
– Magam szemeivel olvastam a plakátokat, amikben meg van
írva nagy betűkkel, hogy a napfogyatkozáskor elvész a világ. (Ezek a
nyári színház lapjai voltak, miken ily című bohózat volt hirdetve: A
napfogyatkozás, vagy a világ veszte!)
Végre eljött a félve várt idő, valami gömbölyű sötétség
beleharap a napvilágba, számtalan füstös üveg fordul az ég felé,
melyeknek ára egy nap alatt hat krajcárról tizenkettőre szökött, a Nap
végre úgy néz ki, mint egy vajas szarvas, s midőn minden ember várja,
hogy mint áll be az éjszaka, hogy hullanak le a madarak a levegőből,
hogy jőnek elő a csillagok, mint repedez meg a föld, előáll egy nagy
fekete felhő, s beleavatkozva a Nap és Hold ügyébe, elrontja az egész
mulatságot, oly tökéletessé téve a napfogyatkozást, hogy az ember egy
cseppet sem láthat belőle. Ezzel be van tiltva az előadás.
Ekkor zúgolódva fordul meg a népség, s mintha űznék, kullog hazafelé.
Hát ez ítélet napja? hát ez a napfogyatkozás? hát így vesz
el a világ? még csak egy város sem süllyedt el, bár legalább egy hegyet
láttunk volna tüzet okádni.
Az emberek, kik egy óra előtt még a napfogyatkozástól is féltek, most még a napfogyatkozást is megszólítják.
[...]
Pán Nyebojsza fölteszi magában, hogy ő nem megy józanon a
másvilágra, s beül egy csárdába, hogy leigya magát, mire az ítélet napja
eljön. Szándéka tökéletesen sikerül. Leesik az asztal alá és elalszik.
Estefelé fölkelti a kocsmáros, s kivezeti az utcára.
– Hát hogy áll a világ? – kérdi pán Nyebojsza tántorogva.
– Amint tapasztalni tetszik – felel a kocsmáros.
Pán Nyebojsza fölnéz a csillagos égre és mond:
– A Nap ugyan már elfogyott, hanem a földindulás még egyre tart.
[...]
– Hallja kend, János, ma csak egy forintot kap kend napszámba.
– Mi jóért? Huszonnégy garas járna immár.
– Mert ma két óra elfogyott a Napból.
Ez pedig tesz négy garast.
[...]
– Mi okozza a napfogyatkozást? – kérdi a diák inasától.
– A naplopók, ifjúurammal együtt.
