Kányádi Sándor: Sörény és koponya IV.

Históriás énekek odaátra A bujdosni se tudó szegénylegény éneke

Ad notam Ady Endre
D. G. barátomnak mondom

 

kelendő a burkus
minket még egy rongyos
forintra se taksál
senki emberboltos

nem kellünk mi múltnak
nem kellünk mi mának
kivált jövendőnek
minket itt utálnak

nem kellünk mi testvér
sem itten sem ottan
a nemkellésekbe
beleszomorodtam

hitted volna-e hogy
nyelvpecérnek álljon
a valamikori
kenyerespajtásom

kivel együtt víttunk
vettük meg a sáncot
akkor még a világ
gyönyörűnek látszott

lejárt testvér lejárt
rosszul tarisznyáltak
felezőideje
a vén ideáknak

kiszikkadt a nádas
kigyérült az erdő
nem bujdosó lenne
a nevünk tekergő

sem inde sem unde
semerre az utunk
egy-két ezer évet
vissza kell butulnunk

kelendő a burkus
hát vigyék ha adják
várjuk mint a holtak
az ítélet napját

1985

Hétlábú bogár

Sz. D. utolsó útja

 

heten emeltük vállra
tarisznyában is elvihető
földi maradványod
hosszúkás hétlábú bogárként
csoszogtál araszoltál
sehogysem akart kijönni a lépés
most se jött ki a lépés
még az öröklét felé
tartóban sem
én még a kalapomat is
kénytelen voltam
hónom alatt szorongatni
míg valaki meg nem szánt
s ki nem kapta onnan
komikus lett volna
ha mondjuk a lépcsőn
fölfelé ahol súlyos
tölgyfa-páncélod ugyancsak
vállamra nehezedett
s mind a két kezemre szükség volt
ha akkor a kalap elgurul
belelépek vagy elbotlom benne
rágondolni is rettenetes
mivé sikeredhetett
volna az egész
végtisztességtevés
most már nyugodt lehetsz
oldaladon a fiaddal
sírotok ugyan jeltelen még
de mesternek nagynak mondanak
olyan bennfentes biztonsággal
amilyennel azelőtt részegesnek
idegbetegnek suttogtak
de azóta ezt már
istván is
lászló is
elmondhatták neked akik
akkor halálra váltan bár
de még gyanútlanul
lépegettek mögötted

most már együtt mosolyoghattok
hogy milyen elszántan próbálom
elfogadhatóvá kopogni
ezt a keserű krónikát

Mellékdal:

hantoltál önmagad fölé gyönyörű
benemsüppedő vershantokat
töprenghet most a sok hű barát
vajon melyik jeltelen sír a tied

1984

Páskándi Géza

     zsoltárt énekel kehes orgonakísérettel csak hívőkhöz szól elszántsága
ökölvívókéra emlékeztet a valóság melyben volt s van rész
számára mint a becsüsnek a portéka biológusnak az élővilág
gyomornak a táplálék emésztés helyett is absztrahál
s a csajka fenekén is mindig ott tudott hagyni egy kanálnyit
papírból is képes szeszt párolni és alkimistákat igazolandó
aranyat is vére költővér nulla-egy mindenkinek adhat
senkitől sem kaphat csak szó szerinti rokon vérűektől zászlója fehér
nem a megadás a szerelem s a győzelem fehérje borból lettünk sörré
válunk tanulhatják meg az apokrifoid szentenciát akik végigbolyongják
képzeletének nem mindennapi tárlatát bizony hogy úgy van bólogatják
vissza a mától nyomorodott hajdan volt alakok ha százszor újraszületik
akkor is az írás marad lelki és testi kenyere ha véletlenül a gondviselés
messzesége folytán falumban látta volna meg a napot lótartó lett volna
de a szomszédos dobaiak fajtájából akik szeretik táncoltatni szügybe-
csapdosva bíztatják a lovat vásárról vásárra havonta-hetente új pár
fordul meg a kezükön sohase járnak üres szekérrel s a kaptatón föl
a mindig nehéz terhet fuvarozók kedvével-komolyságával vetik vállukat a
lőcsnek akkor is ha csak egyvékányi cseresznye szundikál a sarjú közt a
kóberes szekér derekában

1975

Ballada

H. Gy. érdemes művésznek

olykor meg-megcsillan
valami vékonyka fénysugár
káprázni kezd a szemünk
lassacskán belénk
bizsereg annak a
reménye hogy talán
mégis valami emberségesebb
emberarcúbb hogyismondjukra
lesz kilátás aztán
kiderül csak a porkoláb
fiacskája játszadozik
ajándékba kapott kis
zsebtükrével vagy éppen
az őrtorony valamelyik
őre pásztázza végig
önszorgalomból vagy
puszta szórakozásból
a megszokottól eltérő
időben a gondosan
fölszántott elboronált
senkiföldjét s abból
vetült a már-már lakályosnak
mondható barakkunkra az a
csalóka fénysugár

1984

Kettős ballada

Ad notam François Villon

 

az eső egykedvűen csorog
piszkos állomásépület
feketézők és tolvajok
számigálják a pénzüket
a homlokzatra kent süket
betűknek is szakálla nőtt
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők

lopni erény az boldogul
ki hazudik a becsület
lassan némává szótlanul
ilyen hosszú áramszünet
rég nem volt mondja ki tüzet
kér és kacsintva mellbe bök
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők

csak az nem látja aki vak
csak az nem hallja ki süket
azt ami van s mit mondanak
mázolhatsz öles betűket
levedli minden épület
homlokzatok és gyártetők
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők

az élet csupa kisbetű
s akár bennünk a rémület
semmi sem örökéletű
hiába törvény rendelet
mert a sok kicsi sokra megy
s lesznek fejüket fölszegők
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők

olcsóbb lett volna s hasznosabb
bármilyen drága szemüveg
mely a látásra módot ad
kár volt a gyöngülő szemek
arányában a betűket
nagyítgatni jött csődre csőd
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők

koncul hiába vettetünk
csillapítani éhüket
a millióknak csak velünk
ideig óráig lehet
s a szítogatott gyűlölet
csak késlelteti az időt
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők 

Ajánlás

Felség késő a szemüveg
annak kit elvakít a gőg
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők

1986

N. Stanescu búcsúja

szájatokba rágtam eddig a szót
mint a csecsemőknek karonülőknek
szokták a legelső még anyatej-ízű
falatokat régebben az édesanyák
fölserdültek mostantól már
kaparj kurta neked is lesz
harapjatok azért van fogatok
beszéljetek azért van nyelvetek
kiáltsatok azért van torkotok
szeressetek azért van szívetek
s kezdjétek megszokni hogy az életre
semmilyen nyelven sem rímel a halál

most elrepül a holdat-tojó madár
költeni fészkére száll

1984

Örök pásztor

In memoriam Zaharia Stancu

 

fekete nyájak számadója
lettél darie örök pásztor
ülsz a nagy folyam túlsó
partján mint hajdanán a zajló
dunát hallgatva lehunyt szemmel
s mint gyermekkorodban annyiszor
most már örökre mezítláb el-
elbicegsz egyik-másik volt
bojtárodhoz számadó társaidhoz
kolompok mélabús el-
elhaló hangján üzengetsz

üzengettek a még innenső
parton pásztorkodóknak
minden naplementével minden
fölkelő teleholddal

1984

Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra

1984

Vae victis

Változat Baconsky-témára

 

egyre ritkábbak a meghallók
egyre ritkábbak a megértők
egyre több a mogyoró- és nyírfa-
vesszőket hántolgató jákob
észjárású élelmes el-
s lehallgatott a prédikátor
hiábavalóságok
                             hiábavalósága
volt minden ő intelme röhögésbe
fulladnak a példabeszédek
botot emelni készülnek a társak
tarisznyák mélyén rejtőzködnek a
hangjukat-vesztett furulyák
sír a bárányka vérét venni
diadalmas kések fenődnek

1984

Madárijesztők

Göcögő rigmus Kormos Pistának

emlékszel-é pista emlékszel-é
a madárijesztőkre ahogyan estefelé
napszentületkor az egész napi vacak
meló után állnak az öreg manchai lovag
egykedvű leszármazottaiként
tudván, hogy tőlük még egy fia madár se fél
sok rémisztőt kitalált már az emberész
de nekünk emlékszel-é az egész
szörnyű bagázsból csak ezek a lengeteg
csámpás legény-másaink voltak kedvesek
tudták a madarak is tudják semmi vész
irodalom csak játék az egész
hókuszpókusz de a már elvetett
magot vigyázni kell tartják az illemet
tisztelik tisztük napközben derék
hivatalukból se varjúraj se veréb
sem a seregélyek surrogó ostora
gúnyt nem űzne az őrzőkből soha
alkonyatkor jut is marad is alapon
estefelé aztán szűnik a tilalom
telik a begy s ha jóllaktak a fáradt
madárijesztők vállaira szállnak
beszélgetnek velük sorra kikérdezik
napközben költött verseik
csupa nagy költő mondtad egyszer a vonat
ablakában könyöklőn nagyokat
göcögve hozzá no nézd balassi és
a társa meg világra olyan mint vitéz
s az a menyecske-farba bámuló kujon
ki más ha nem a margózó villon
és ez a gyom közül ki se látszó keszeg
amilyen én leszek
emlékszel-é pista emlékszel-é
a madárijesztőkre úgy estefelé
rájuk gondoltam abban az októberi
napsütésben mikor az ég madarai
dideregtek mivel az örökkévaló
nakonxipánban egyszerre
zuhant le minden hó

1984 

A clevelandi Kossuth-szobor

Mintha most érkezne ő is
és jönne szembe, vagy csak
mi megyünk? Lélegzését is
hallani vélem, s csak áll,
mosolyogni-valóan
divatjamúlt öltözékében,
soványan s boldogtalanul
lendíti fél karját, s a
másikkal kardjához kapva,
nem kardjára ütve - áll:
eszméi madárijesztőjeként
az eszeveszetten száguldó
gépkocsik tömkelegében.
Talán kiált, de nem
hallom, hogy mit. Intenék,
de már nem látom, velem is
robog a kocsi. Szégyentől
ég az arcom: valamit tenni
kéne: egy fölmentő sereget!
- o, yes! vagy legalább
egy bátor századot - o, yes!
egy méltó századot - o, yes!
egy századot legalább,
mégiscsak atyánk, vezérünk,
- o, yes! o, yes!
egy hős, egy ember.
S jól tudom, hogy ezer
Damjanich se - o, no! -
vágjon bár élete árán
utat a dübörgéstől
rezgő talapzatig.
O, no!
Soha.

1979 

Krónikás ének

Jékely Zoltánnak - odaátra

legelőször a házsongárdi kaptatón
voltál szívélyes kalauzolóm
hármasban lépdeltünk mintha elégiát
magad szász imre s én az újdonsült barát
meg-megálltunk a kripták félsorán
el-elméláztatok sovány
optimizmusomon
hogy mégis mégis akkor is - vajon
csak ennyit szóltál szomorkásan a haránt
behulló de még nem egészen
nyárias napsütésben
és nekünk szentelted az egész délutánt
dicsérted meg sem érdemelten
frissiben fordított arghezi-versem
szégyenlem most is arcomon a pírt
még szerencse hogy a gyermek közbesírt
mikor a feleségem kávét-főzni ment
s mi hármasban maradtunk odabent
halkan hogy a csecsemő gyermek
előtt se szégyenüljek
azt mondtad hanem a saját
versedben az a láb
az utolsó jambus sántikál pedig
a szabályok nem nagyon engedik
csöndes séta csöndes helyet az anda
múmia-szagú jaj hagyd a francba
maradjon inkább az a spondeus
nem föltétlenül kell mindig deus
ex machina egy-egy falatka nyers
nem árt ha túlpirítják rágós lesz a vers
szentgyörgypusztán horgászásból jövet
dicséred ügyességemet
szinte kár értem
hogy időm versekre fecsérlem
életlen fejszéddel is mily kiváló
tehetség vagyok mint favágó
barátok rokonok unokáid
s büszkén végig mutogatod
a vén dunából kifogott
nem mindennapi trófeáid
nézzétek milyen váratlan szerencse

tündéri tündéri cipőcske
arany cipellő és éppen a balja
küldte nekem egy drága bécsi szajha
az is lehet fölgerjedt úri dáma
dobta kincsemül a dunába

kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár
végül a kis royal
és mindig hármasban vagy még többedmagunk
margitka szomorú áhított angyalunk
lator grandpierre és titkokat rebbenő
pillákkal mindig egy-egy tünde nő

évek múltán a bérházrengeteg
útvesztőiben kerestelek
serlegből ittunk a brassói ötvös ős
munkája volt-e mint egy édes ősz
meg-megvillant benne a bor tüze
hármasban voltunk akkor is emlékszel-e
elkísértük aztán a cimborát
ballagdáltunk a margit-hídon át
s mikor elvitte őt a villamos
néztünk utána és csak itt honos
kajánsággal mondtam szép verseket
írogat ez a te embered
szépeket mondtad de néha rozogát
rozoga istenem de szép szó nohát
húsz éve húsz éve nem mondtam ó be rég
ki ezt a gyönyörű gyönyörű szó-gebét
rozoga rosinante rozoga
s már előttünk állt donkihót lova
felültél rá s én finom mosolyod
szálaiból hamarjában-fonott
kötőfékszáron fogtam rozogát
s átkocogtuk hármasban a dunát
ó a házsongárdban hányszor kerestelek
mint a kitartó s konok turista sereg
keresgéli sírhantról sírhalomra
apád sorait duruzsolva
apáczai és aletta nevét
hiábavaló a beszéd
tudják hogy itt ringatja rég az álom
hiába magyarázom
hiába
idézem hogy már apád sem találta
akár ama petőfi-versben
hol írva van: "tíz annyi volt az ellen
győznünk nem lehetett"
mert megírta miénk az ütközet
megnyertük a vízaknai csatát
történnek a verssel történnek ilyen csodák
kereslek én is már-már szégyenem
sírod a házsongárdban nem lelem
itt kell lennie itt vagy valahol
rámmosolyogsz a száraz lomb alól
s nem-értem verset olvasok le szádról
fordítsd le ezt a kedvemért te sándor
rainer maria rilke: ő s z
s hozd magaddal amikor idejösz
ha németed még sűrűn odakozmál
azt se bánnám ha saját verset hoznál
Elkészültem. Várok. Mikor ír le,
akiről általam ekképpen szóla Rilke:

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna;
nemet-legyintve hullnak mind halomba.
S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.

 

1983 

Krónikás ének

Illyés Gyulának - odaátra

ég már a szekértábor is
remény sincs fölmentő seregre
a föld is ég
futja-e még
csonkán-bonkán elkeseredve
egy utolsó lesz-ami-leszre
csak hős ne légy
mert ebben
a hősietlen
korban hősnek lenni nem érdemes
és nem szabad
de meg se add magad

van aki már
kötélre vár
csüggedni is erőtlen
ég már a szekértábor is
istenem hová vetődtem
van aki sír
van aki szül
van aki hallgat
van aki jajgat

a zsoldosok az elmaradt
hópénzért kiabálnak
a tisztjeik
az átállás esélyeit
latolgatják suttyomban
szorosra húzzák a hevedert
s a tönkrevert
védők közt kilovagolnak
van aki sír
van aki hallgat
akik elmentek közülünk
nem voltak közülünk valók
mert ha közülünk valók lettek volna
nem mentek volna el
szétosztjuk az úr testét
utolsó kenyerünket
mindenki hallgat
ég már a szekértábor is
ég már a szekértábor is
a föld is ég
füstje a kék
egekben tova ködlik
potomság
a többit
megírja ha megírja más
zizegni kezd zizegni kezd
a hajdani
a majdani
kukoricás

1988

Visszafojtott szavak a Házsongárdban

Kacsó Sándor sírjánál

se imádság se ének
feketét vett igékből halotti beszédek

mormolunk rebegünk
mi lesz velünk mi lesz velünk.

senki teremtett
nem múlhatja e vermet

mindnyájan ehhez járulók vagyunk
siratván siratjuk magunk.

Ő volt a tisztesség fehér
zászlaja alatt a vezér

igéi ama tarpai
esze tamás talpas kurucai

mosolya búzát érlelő
maga a nyárelő

dühében a tenger morajlott
s az ágyúkká öntött harangok.

a ki nem üvölthető félszek
idején nekünk nyomot vérzett

leáldozott a mindenség süket
a harangok lenyelték nyelvüket

csupán a bárány rázza az akol
sötétjében csengőjét valahol

a gyermekkor gyönyörű kék egén
pillog föl milliom gyertyafény

s egy-két a nyárból megmaradt
tücsök cirpeg az öles hó alatt.

se tárogató se harsona
föl nem riasztja álmából soha

nyugszik ki volt a szeretet fehér
zászlaja alatt a vezér

s mi a ránk szakadt nagy télben toporgók
körülállván ezt a koporsót

mormoljunk el mibennünk áldott
lelkéért bár egy miatyánkot

1984

Sörény és koponya

Töredék

harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani

harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás sürgette anyagcsere-nyomok
s a csönd a tehetetlen lombok szégyene
miért is kellett megtörténnie

harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vigasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok

1981